A szavak csodálatos életéből

Esterházy Péter: A szavak csodálatos életéből (részlet)

Szokták mondani, az író szerszáma a nyelv. Ez majdnem igaz. Én szívesen látom az írót, magamat – mint kézművest. Még inkább kőműves. Kőmíjjes. Tégla, malter, rakni, nő a fal, leomlik, újra, föl-le, Kelemenné, szóval valami nő.

Itt kicsit megállnék mutatni valamit. A mondat arra lehet példa, hogy nemcsak én írom a mondatot, az is írja önmagát. Vagy másképp: hogy a nyelv is szerző. Az írásnál sok és sokféle összefüggésre lehet ügyelni, szimmetriákra, ismétlődésekre, eposzi állandó jelzőre, a leleményes komplexus, és akkor többnyire kiderül, mondjuk egy értő olvasásnál, ez akár még egy kritikusnál is bekövetkezhet, minden jó kritikus jó olvasó is, de nem minden rovar bogár, hogy rendszerint sokkal több összefüggés, nyelvi játék, mélység és sekélység található a szövegben, mint amennyit az író beletett. Egy más szempont szerint ezt úgy is lehet fogalmazni, hogy az rossz jel a munka minőségét illetően, ha csak az van a könyvünkben, amit beletettünk.

Jobb korokban ezt elfogadták közvetlen Isten-bizonyítéknak.

Szóval a következő történt (ezt persze becsületszóra kell elfogadniuk, így nincs bizonyító ereje, de nem is bizonyítani akarok, hanem mutatni): tehát írtam, hogy rakosgatjuk a téglát, nő a fal, és akkor eszembe jutott, hogy hány és hányszor kiderül, hogy amit fölraktunk estére, leomlott reggelre, hogy az nem is fal volt, hanem legjobb esetben árok – gondolatjel: ha egy napot végigírok és másnap sorról sorra kihúzom, tehát nem marad semmi, az két nap jó munka, nulla linea, sine dies –, innen logikus ugrás a Kőműves Kelemenné, aki nemdebár nő. Az én kis linkségem már nem emlékezett, csak a nyelv, hogy a mondat elején volt már egy nő, de nem asszonyállatként, hanem igeként, cherchez le verbe!

Én személy szerint jó barátságban vagyok a nyelvvel – nyelven a magyart értem –, illetve ő van velem barátságban, megengedi ezt a barátságot, mert az még igaz lehet, hogy a kolléga volt az úr, a vers csak cifra szolga, ám végül is a nyelv az úr.

Ezért van az kérem, hogy hűséggel nem az országomnak, nem hazámnak tartozom, nem az osztályomnak, ha van, nem a családomnak, van, hanem egyes egyedül a nyelvnek tartozom, a magyar nyelvnek. Jó társaságban vagyok.

A nyelv az úr, és akkor zárjam parodisztikusan: Habár fölül a gálya. Ez például egy üres fölül-és volt, csak azért nem húzom, hogy lássák, a nyelvre se lehet mindent hagyni. Mondatkihúzáshoz ugyanazok a képességek és erők kellenek, mint mondatíráshoz.

Mindenesetre az már látszik, hogy itt a tárgyról való beszéd része magának a tárgynak, blöffszerűen használva a matematikai szókészletet: könnyű Moebius-szalagok úszkálnak szigorú Klein-kancsókban.

Az írónak testközelből kell ismernie a szavakat, kézbe kell venni őket, fogdosni, mit lehet velük csinálni, mit engednek magukkal, hogyan öregszenek, fásulnak el vagy kezdenek el hirtelen gügyögni, épp milyen a kedvük, milyen lábbal keltek föl, babusgatni kell őket és olykor üvöltözni velük, vagy ők babusgatnak és ők üvöltöznek. Civil ember is ismeri ezt, csak nem szóval.

Azt mondja Wittgenstein, a szónak nincs jelentése, csak szóhasználat van, ezt a használatot kell ismerni naprakészen.

Ez a használat erős, szél ellen nem lehet szóhasználni, itt alkalmazkodni kell, fölemelt fejjel, gerincesen – vállat vonni; egy ideig ragozhatjuk tisztességesen az ikes igéket, csokoládézhatnám, de a nyelvi rögvalóság kicsúszik alólunk, hisz az ikesigeragozás stiláris értéke más, mint akár húsz éve, úgyhogy ha az ember nem vigyáz, azon kaphatja magát, hogy kisujja eláll, tartva a kávéscsészét. Kisujjunk elállna, ha tartanók a csészét. (Ez most nem ikes ige, csupán békebeli tárgyas ragozás.) Kevés dolog van messzebb a finomságtól, mint a finomkodás.

A szóhasználat változik térben és időben, és ugyan igaz, a nyelvnek van írója, nem az országnak – de mégis, mondjuk meddig német a német? Zürichben ugyanazt a nyelvet beszélik-e, mint Bécsben? Nem egészen. És Csíkszeredán se úgy és azt, mint Budapesten. És más a környezet is, másképp hangzik az elkiáltott szó egy kútban és másképp egy… a pampákon, föltéve, hogy a pampa olyan rónaszerűség, nem pedig egy állatfajta, a puma és az emu közeli rokona, bár nagy baj, a műveletlenségen túl, nem volna, az akusztikai példázat stimmel.

Tehát, hogy egy példával éljek, ha azt mondom Zürichben, magyar (ejtsd: madjar), az mást jelent, mint Bécsben. Édes hazám. Lefordíthatatlan szójáték. Csíkszeredán más a dimenziója, a színe, a sötéte, a játéka, a drámája a magyarnak, a szónak, mint Zalakaroson vagy Óbudán. Itt nincs drámája. A drámanélküliség drámájáról szól, azt hiszem, az egész modern irodalom. A nincsben lévő vanról. A lét elviselhetetlen könnyűsége, írja Kundera Párizsban. És ez pontos, csak itt még a könnyű is nehéz.

A szavak szivárványzása nemcsak térbeli, hanem időbeli is. A szavaknak idejük van, vagy másképp: idő van a szavakban, a mi időnk, a használóké, a mi történelmünk, mi magunk.

Elfelejtünk szavakat, másokra rálelünk, olykor túlságosan is, s lesznek divatosakká. A kérész életű divatszók, így szerepelne az újságban. A politikusok például évek óta ragaszkodnak a markánshoz, markáns véleménykülönbség, ez azt jelenti, hogy egyikőjüknek sincs véleménye, és ezt markánsan a tudomásunkra hozzák. A másik a mentén. De nem hogy a Maros mentén, vagy hogy folt esett a nyuszttal bélelt mentén, ami mégis valami megbízható, ha nem is polgári, de konzervatív ügylet, hanem nemde az „ilyen-olyan értékek mentén”. Tulajdonképpen anyánk nyelve iránti tiszteletből nem volna szabad ilyen pártokra szavazni. Azt már nem is említem, hogy egy párt, aki. Markáns, mentén, aki – erős szűrő. Ha még az alkalmasintot is hozzáveszem, márpedig hozzáveszem – hogy ti. az nem azt jelenti, alkalomadtán, hanem hogy vélhetőleg, valószínűleg –, akkor csak állnánk itten pártok nélkül, ami nem volna érdekünk, szügyig mélabúban. Minthogy e jelenség pártfüggetlen, lehetséges, hogy ez volna ama annyit hiányolt demokratikus minimum? Ez az az aranyfonál, mely összeköti pártjainkat? Új bekezdést kezdek, megvalósítván az értelmiségi gőg minősített esetét.

Tapasztalataink jórészt a diktatúrából valók, nyelvi tapasztalataink is. A diktatúrákat szenvedélyes, mit ne mondjak, vérmes kapcsolat fűzi a nyelvhez, elég ha Orwell 1984-ére utalok, a Newspeakre, az új nyelvre, az Újbeszélre. Mert az embereket meg lehet félemlíteni, és akkor az emberek megijednek, és mindent bevallanak és mindent elfelejtenek. A nyelv azonban fütyül a diktátorokra, mégcsak nem is röhög rajtuk, csupán vállat von, ezért igazuk van a diktátoroknak, ha meg akarják változtatni. De a nyelvet nehéz megváltoztatni. A nyelv persze nem jó és erkölcsös, azaz nem úgy van, hogy utálja a diktatúrákat és szereti a szabadságot, a nyelv van, s a vant nehéz megváltoztatni.