Kelemen Zénó: Aposztróf

A jel, - legyen az aposztróf vagy idézőjel - túlmutat a konkrét nyelvtani funkción: átfogó, átvitt értelemben vett gondolatiságit hordoz a szóvégről, a jelentésről és az irodalomról. Az idézőjelben lévő mondatok lehetnek idézetek, párbeszédek, vagy akár egy másik műre történő utalások is, melyek metatextuális kapcsolatot hoznak létre szövegek között. Ha egy történetet vagy szövegrészt idézőjelbe, illetve aposztrófok közé teszünk, kiemeljük azt az egészből, izoláljuk a környezetétől.

Ez a gesztus azt sugallja, hogy van valami előtte és utána – tehát a teljes történet nincs teljes egészében jelen. Az irodalmi történet így csupán egy adott narratíva egy darabja, egy szelete egy tágabb egésznek, amelyet az olvasó, a kontextus és a kulturális háttér tesz teljessé. Aposztróf (eredetileg görögül apostrophé – „elfordulás”) retorikai értelemben a megszólítás, elhajlás alakzata, ahol a beszélő mintegy „kifordul” a szövegből, és közvetlenül szólít meg egy távollevő személyt, tárgyat vagy fogalmat. Az idézőjel pedig a nyelv önreflexióját hordozza: a szó szerinti vagy idézett tartalom elkülönítésével a szöveg tudatosítja a saját nyelviségét, saját megalkotottságát.

Ebben az értelemben a díj formája maga a „nagy narratíva”: az aposztrófok és az őket összekötő történetek a csavarodás végén összeérnek. A csavarodás nem csupán fizikai mozgás, hanem szimbolikusan is megjeleníti azt a posztmodern elképzelést, miszerint a történetek és jelentések hálózatszerűen fonódnak egymásba. Az idézőjelek és aposztrófok ennek a hálózatnak a csomópontjai: emlékeztetnek bennünket arra, hogy minden szöveg és minden elbeszélés csak egy részlete az emberi kultúra és tudás végtelen szövetének. Ily módon az idézőjel/aposztróf nemcsak a jelentéskijelölés vagy elkülönítés technikai eszköze, hanem filozófiai kérdések hordozója is:

• Hol ér véget a történet és hol kezdődik egy másik?

• Mit jelent a szöveg „belső” és „külső” világa?

• Hogyan alakul ki a jelentés a körülmények és befogadó aktív közreműködése révén?

Az idézőjelbe zárt vagy aposztróffal elkülönített szövegrészek tehát folyamatosan emlékeztetnek bennünket a szövegköziségre (intertextualitásra) és azokra a rejtett, ki nem mondott narratívákra, amelyek körül veszik és kiegészítik a kimondott szavakat.

Kelemen Zénó